A vasárnap az egyetlen fix pont az életemben, tudniillik ez az egyetlen olyan nap a hét napjai közül, amikor biztosan szabad vagyok.

Jelenleg olyan munkakörben dolgozom, ahol sosem lehet előre tudni a műszak végét. Amikor szerencsém van, akkor már délután 1-2 körül hazajöhetek, de bizony előfordul olyan is, hogy reggel 7-től délután 5-ig, vagy tovább is bent kell maradnom. Előre tervezni nem nagyon lehet, és ez az állandó bizonytalansági faktor időnként elég frusztráló tud lenni. Nem egyszerű összehozni így közös programokat barátokkal, ismerősökkel. Legutóbb például le kellett mondanom egy koncert-meghívást, de néhány hónappal ezelőtt a nagyanyám temetésére sem tudtam elmenni, mert olyan sok munka volt, hogy senkit sem engedtek el még szabadságra sem. Ettől függetlenül összességében szeretem a munkahelyemet. A fizetés elég jó, a főnökeim nem baszogatnak, és maga a munka sem megterhelő, ezért nem lázadozok a beosztás, vagyis annak hiánya miatt.

A vasárnapokra visszatérve, azért ezek sem klasszikus értelemben vett lustálkodós napok. A ház, ahol élek, itt senkinek sincs saját mosógépe a lakások mérete, és egyéb okok miatt. Mosókonyha van a pincében. Három mosógép száz, vagy még annál is több emberre. Egyébként meglepően olajozottan működik a dolog, és konfliktusok sincsenek a mosásból. Többnyire. Vasárnap mosni viszont kicsit körülményesebb, mint a hét többi napján, mivel a legtöbben hozzám hasonlóan szintén vasárnapra időzítik a mosást. Késő délelőttől kora délutánig esélytelen a dolog, vagy baromi mázlistának kell lenni. Én korán szoktam kelni, és így mindig találok szabad gépet. 

Hála az égnek én ma kora reggel letudtam a mosást. A héten elkezdtem a szokásos őszi nagytakarítást is. A nagy részén már túl vagyok, de a legrosszabb, a hűtő-takarítás még hátra van. Mára terveztem, de baromira nem volt hozzá hangulatom, úgyhogy miután kiteregettem, inkább visszafeküdtem az ágyba olvasgatni, meg anyámmal irogatni. Valamikor nyáron beszéltünk utoljára, és ma érdeklődött a hogylétem felől. Meséltem neki egy kicsit, küldtem neki pár fotót a legújabb virágaimról, ő meg elújságolta, hogy megint születtek kiscicák. A fene tudja, hányadik alom ez már. Le is basztam érte egy kicsit. Tudniillik évek óta rágom a szüleim fülét, hogy vigyék már el végre a macskákat ivartalanítani az állatorvoshoz, de mindig találnak valami remek kifogást arra, hogy miért nem. Pedig tényleg nem tréfadolog, a macskák ugyanis exponenciálisan szaporodnak. Igazából nekem mindegy. Vidék, kertes ház. Ha bírják anyagilag az etetésüket, akkor felőlem lehet ott egy egész kolónia is. Világ macskái, egyesüljetek!

Egyébként nagyon szeretnék itthonra egy cicát, de ahol most élek, a szerződés sajnos világosan kimondja, hogy semmiféle háziállat nem engedélyezett. Egy aranyos cicust szeretnék nagyon, meg egy kígyót. Egy darabig ez csak álom marad, és ha végre megkapom a zöld utat az önkormányzati lakásba, ott már lesz cicám is, meg kígyóm is. Meg saját mosógépem. Meg rendes, emberméretű side-by-side hűtőm. Meg normális tűzhelyem normális sütővel. 

A mostani konyhám ugyanis olyan, mint egy céges teakonyha. Elektromos főzőlap, minihűtő. Minden egyes alkalommal, amikor kinyitom a hűtőt, és kiveszek egy hideg sört, ugyanaz a kellemetlen érzés fog el, mintha valami olcsó szállodában lennék, és éppen készülnék kiinni a minibárt. 

Félreértés ne essék, alapvetően szeretek itt lakni. A lakbér, amit fizetek, az szuper nagyon, a kerületet is imádom, tömegközlekedés szempontjából is klassz, de akármennyi pénzt ölök a lakberendezésbe, időnként mégis elfog ez a kellemetlen szálloda-feeling. A sütő hiányát már megoldottam időközben minisütövel, bár amikor berakom a pizzát, úgy érzem magam, mintha éppen Törpillát öklözném sütőkesztyűben. Habár mindent meg lehet szokni, alapvetően nem ezekhez a méretekhez vagyok szokva, hanem grandiózus terekhez. Az például kifejezetten idegesít, hogy a házi könyvtáramnak csupán a töredékét tudtam annak idején elhozatni a szüleimmel. Sosem felejtem el, milyen szar érzés volt kiválogatni azt a kevés könyvet a rengeteg közül. Mindegy. Úgy tekintek az egészre, mint egy ideigelenes, átmeneti megoldásra.

A mai napra visszakanyarodva, ez kifejezetten az unalom, és a semmittevés jegyében telt. Persze, kellenek ilyen napok is az ember életében. Mostam, visszanyírtam a bazsalikomot, meg a mentát, ápolgattam kicsit a családi kapcsolatokat, elolvastam a legújabb magyar kül-, és belpolitikai híreket, illetve pár óránként ránéztem a csomagomra, hogy mi újság, de még mindig Börnickében van, igazából már péntek óta. Remélem, holnap már úton lesz Ausztriába, és valamikor a hét közepén meg is kapom. Nem vagyok türelmetlen, de már régóta szeretnék ilyen trad goth surranót, és tényleg nagyon várom, hogy kibonthassam, felvehessem, mászkálhassak benne. 

A legújabb tetoválásomat is már nagyon várom, elképesztően fontos számomra az, amit fel fognak rám varrni két hónap múlva, de lélekben már a következő tetkóimat tervezem. Tervek, tervek, tervek, tervek... Ez van, egyszerűen imádok tervezni, meg szervezni.